Gregor Schlierenzauer adatlapja.doc

„Kétségtelenül egy nagyszerű, mámorító érzés messze és magasan a levegőben alacsonyan lefelé lebegni úgy, mint egy madár, mert egy ember rögtön, némiképp egy emberfeletti lénynek tulajdonítja magát, s mint egy sas tovaszáll…”. Ezek a szavak az osztrák Sepp „Bubi” Bradl száját hagyta el, miután 1936-ban elsőként ugrott 100 méter fölé épp itt, Planicán, lényegébe véve innentől vette kezdetét a sírepülés korszaka!

Az 50-es évektől jó pár olyan sáncot terveztek és építettek, melyeket a hagyományostól eltérően jóval hosszabb ugrásokat eredményezett az adrenalinnal telített ugrók számára. Rengeteg sportoló űzi a síugrást, talán több ezren a világon, de eme formáját már jóval kevesebben, sőt, igazán erre a műfajra termettek egy bizonyos szűk rétege végzi mesteri fokon. Egy nagy sáncon 120-140 méter jónak számít, a sírepülésnél viszont 210 méter a kezdet, s a határ…. no nem a csillagos ég, hanem legjobb esetben is a kifutó zóna kezdeti szakasza, amit még biztonságosan meg lehet fogni (legtöbb esetben már telemark nélkül). A síugrás veszélyes sport, a sírepülésre pedig ez még hatványozottabban igaz, hiszen olykor 100-105 km/órás repülési sebesség mellett jóval nagyobb pszichikai és fizikai nyomás nehezedik rájuk, mint a síugrás alatt. Az emberi szervezet számára olyannyira megerőltető a sírepülés, az azzal járó adrenalintermelés és pulzusemelkedés, hogy egy nap alatt 2-3 kilót is fogynak az amúgy is végletekig agyonfogyóztatott versenyzők. Az alacsony súlyra azért van szükség egyébként, mert a fizika törvényei szerint a könnyebb test messzebbre repül. Ezért érthetően ajánlatos náluk a sportorvos jelenléte, akik a verseny után elvégzik a szükséges vizsgálatokat, fontos az is, hogy a megszokottnál többet aludjanak az ugrók és a lélektani gondviselés sem utolsó szempont. Annyira sok stresszhormon szabadul föl náluk, mint egy pilótánál landolás előtt, a sportoló szabályosan úgy érzi, mintha szárnyakat kapott volna. Annyi bizonyos, hogy így jutott az emberiség legközelebb a repülés élményéhez, persze csak az a „pár őrült”, aki meg is meri csinálni!

A Világkupa szezonok ma már elképzelhetetlenek a síugrás eme extrém formája nélkül, húsz éve állandó részét képezik a versenysorozatnak. Idén pl. a 24 versenyből már hetet repülő sáncokon valósítottak meg, mely mindig különleges feelinget tud okozni ugróknak, szurkolóknak egyaránt. Az elmúlt évtizedek alatt vannak olyan nemzetek, melyek igazi repülőspecialistává nőtték ki magukat, a finnek és norvégok mellett leginkább az osztrákok viszik most a prímet, akik közül néhányan egyenesen Ikarosz utódainak számítanak már. :) Morgenstern, Koch és a győzelmi rekordokat ostromló  Schlierenzauer méltó módon lépett egykori nagy elődjük, Bradl örökébe, utóbbi ugró az elmúlt pár esztendő vitathatatlanul legnagyobb sírepülő egyénisége, neve lassan már összeforr a repülés fogalmával, az egykori csiszolatlan gyémántból mára igazi több karátos briliánssá vált, jelenleg az osztrák csapat legnagyobb értéke Morgenstern mellett. Idén 6 egyéni versenyt rendeztek repülősáncon (vasárnapra marad a 7.), melyeken mindannyiszor osztrák győzelem született (plusz egy norvég holtversenyben). A pénteki verseny abszolút osztrák dominanciát hozott, hiszen a dobogó mind három fokára ők állhattak, mely az elmúlt években (ha nagy ritkán előfordult egy nemzettől) az csak nekik sikerült. Schlierenzauer elmúlt négy repülő versenyén dobogós volt, ebből hármat meg is nyert, összeségében pedig 11 repülő győzelemnél tart, ami szédületes teljesítmény! Hosszú éveken keresztül megdönthetetlennek tűnt Nykänen hat repülősáncon aratott győzelme, most az ifjú osztrák klasszis már lassan a duplájánál tart és még mindig csak 21 éves, alighanem egy megdönthetetlennek tűnő rekord felé halad (ilyen téren is). Azért az igazsághoz az is hozzátartozik (ami az osztrák ugró érdemét egyáltalán nem csökkenti), hogy Nykänenék idejében jóval kevesebb repülő versenyt rendeztek, mint manapság, így kevesebb lehetősége is adódott a bizonyításra. Schlierenzauer újabb győzelme már a 35. a sorban, esetleges újabb győzelmével már az örökranglista 3. helyére léphet föl, egy nemrég visszavonult finn klasszis, Janne Ahonen „társaságát” élvezve.

1972-ben az első sírepülő VB-t már az új Velikanka sáncon bonyolították le,a világ legrendkívülibb sáncán, melyen a svájci Walter Steiner győzött. Repülősánc létére a sáncasztal 2 méteres magasságával már nagyon alacsonynak számított, aminek köszönhetően a sánc 38 fokos lejtése egy nagyon sík repülési ívet adott neki. Az 1979-es és ’85-ös sírepülő VB-k megrendezése után a K185-ös sánc 1987-ben mutatkozott be először a Világkupában, napjainkig (a péntekivel együtt) 26 egyéni és 6 csapatversenyt rendeztek itt. Az 1994-es sírepülő VB számára a Gorisek testvérek ismét átépítéseket végeztek a sáncon, mely által lehetővé vált, hogy 200 méter fölé repülhessenek az ugrók. 1994 márc. 17-én Toni Nieminen valósította meg ezt elsőként 203 m.-es ugrásával. Az utóbbi években sok kis átépítés történt, mindenekelőtt a felugró rádiuszt bővítették, ezáltal lehetőség nyílt 230 m fölötti ugrások elérésére is. Szinte minden évben mélyebbre kotorták az elugródombot, hogy a sírepülők mindig nagyobb távolságot érhessenek el. 2003 végén csekély módosítást hajtottak végre a sáncon a 2004-es sírepülő VB számára, a zsűritávolságot 215-re növelték, így a tavaly átadott vikersundi repülősánc átépítéséig, hat éven át ez volt a világ legnagyobb sánca! A VB-n első alkalommal rendeztek csapatversenyt is az egyéni mellett, melyen a norvégok diadalmaskodtak. 2004 óta Letalnica néven szerepel a sánc. 2005 márc. 20-a mérföldkő volt a sírepülés történetében, ugyanis a hill size növelésének köszönhetően sorra dőltek a rekordok (számszerint 4-szer), melynek során a norvég Björn Einar Romören 239 m-rel állította föl a hat éven át tartó világrekordot. Janne Ahonen a szezonzáró versenyen akkorát ugrott (240 m), hogy ha nem „menekül le” a levegőből (és esik el), akkor valahol 260 m-nél csapódott volna a földbe!

Mivel sírepülő versenyről beszélünk, így a korábban jól megszokott 50 fős rajtlétszám helyett 40-en vághattak csak neki a versenynek, mely a 22-es beülőből indult útjára. A németek kénytelenek voltak nélkülözni azt a Martin Schmittet, aki (bár a selejtezőn sikeresen vívta ki jogát a pénteki versenyen való indulásra) kifogásolta a nekifutó lejtő fölső részét és ezért nem vállalta a részvételt. Rögtön az első komolyabbnak nevezhető ugrást épp egy fiatal szlovén, eddig még Világkupa versenyen nem szereplő ugró, Dejan Judez érte el, aki ráadásul élete első repülő versenyén messze a K-ponton túl közel a 200 m-es határvonalon (195 m) ért földet, mellyel esélye nyílt egy jó helyezés elérésére. Nem sokkal utána Morassi került sorra, aki a verseny előtti próbaugrás legnagyobb távolságát érte el, 215,5 m-ig repült, mellyel megdöntötte egyúttal egyéni rekordját is, 7 méterrel szárnyalta túl korábbi legjobb ugrását. Most viszont csak 169,5 m-re volt képes, mellyel elvesztette a jogot, hogy a következő körben is rajthoz állhasson. Csapattársa, a szintén jó sírepülő hírében álló Colloredo már nem betlizett ekkorát, 192,5 m-es ugrásával sikerült átvennie a vezetést a szlovén ugrótól. Nem sokáig adatott meg neki az élen állás öröme, hiszen az őt követő Thurnbichler már közelített a 200-hoz, csupán két méterrel maradt el tőle, de ezzel is sikeres helycserét hajtott végre az élen. Újabb szlovén ugrónak örülhetett a hazai publikum, most Damjan próbált örömet szerezni nekik, aki 198,5 m-ével másfél ponttal vette át a vezetést. Tepes következett a hazaiaktól újfent, aki elsőként ugrotta túl a 200 métert (207,5 m), 13 pontos előnnyel került az élre ennek köszönhetően.

Prevc 196 m-es ugrása után újabb hazai ugró mutathatta be repülő tudományát, a legjobb szlovén sírepülőnek tartott Kranjec következett, aki a selejtező megnyerése után a verseny egyik legnagyobb favoritjának is számított. A zsűri rögtön cselekedett is, hiszen számítottak a nagy ugrására, így kettővel lejjebb is hozták a beülőt. Kranjec azonban így is remekelt, meg sem állt 212 m-ig, mellyel több mint 15 pontot vert az addig vezető honfitársára, így az élbolyban már 5 szlovén ugró állt az első hét helyen. A másfél hónapja még világrekorderként számon tartott és jelenleg is az aktuális sáncrekordot tartó Romören indult útnak a sáncról, aki 208,5 m-es ugrásának köszönhetően Kranjec mögé ért be. Egy másik repülőspecialista, Jacobsen következett, viszont ő messze elmaradt a korábbi ugrásoktól, csak 190,5 m-en landolt, mellyel a középmezőnyben végzett. Újabb norvég, Bardal próbálta megismételni selejtezőbeli remeklését, amitől most messze elmaradt, kerek 200 m-t sikerült összehoznia. A jelenlegi világrekorder, Evensen 210 m-es ugrásával 6 pontra közelítette meg a szlovén éllovast, mellyel az esélyesek közé lépett. Schlierenzauer elmúlt két repülő versenyét magabiztosan nyerte (egyiket épp az előtte ugró Evensennel együtt), most sem tűzhetett ki más célt magának, mint a soron következő újabb repülő verseny megnyerését. Az első kör legnagyobb ugrásával rukkolt elő, aki 219 m-e után először szólaltatta meg a híressé vált Planica dalt, melyet a zsűritávolságot (215) elérő ugrók számára játszanak be a hazaiak. Vezetéséhez kétség sem fért, 7 ponttal előzte be az addig vezető Kranjecet. 

Hautamäki jött le ezután, ő sem fukarkodott a nagy távolság bemutatásával, 213 m-ig síklott meg, bár a vezetést nem vette át, négy tizeddel sikerült a szlovén elé kerülnie. Koch is odatette magát, 210 m-es távolsága hasonlóképp jó pozíció elérését eredményezte neki a folytatást illetően. Hilde, aki az utóbbi időben egyre jobb ugrásokat tudott bemutatni repülősáncokon most csak egy 201,5 m-es ugrást hozott össze, így 25 pontos hátrányban volt már a vezető osztrákkal szemben. A Planicára kilátogató lengyel szurkolók ovációja közepette rajtolhatott el a már csak utolsó előtti versenyén szereplő Malysz, aki szeretett volna egy nagyon jó ugrást végrehajtani, hogy az összetettben még eséllyel pályázhasson Koflerrel szemben a 3. helyre. 201,5 m-es ugrása után viszont nem sok jóra számíthatott a végelszámolásnál. Kofler jött le ezután, aki nem tudott meglépni vetélytársától, ő is hasonló távolságon landolt, így kettejük játszmája még nem dőlt el. Ammann 212 m-e ugyan nem volt kicsi, de ahhoz nagy sem, hogy komolyan veszélyeztesse az osztrák ugró vezető helyét. Már csak Morgenstern volt hátra, aki bár másfél méterrel (217,5 m) ugrott kisebbet honfitársánál, viszont jobb stílus- és kompenzációs pontjainak köszönhetően így is élre tudott kerülni.

A második kört újból a 22-es beülőből kezdték az ugrók. Az első Vk versenyén remek ugrással debütáló szlovén Judez első Vk pontjait szerezte meg, s hogy ne csak egy pontot gyűjtsön arról egy hasonló ugrással (194,5 m) gondoskodott, mint az első körben. Az első komolyabb ugrást a norvég Jacobsen mutatta be (206,5 m), első köréhez képest 16 métert javított, így magabiztosan vette át a vezetést. Csapattársa, Hilde csak 200 m-re szállt, de ez is elég volt, hogy az élre kerüljön. Tepes is ugyaneddig repült, de mivel korábban pontelőnye volt a norvég ugróval szemben, így 1 ponttal sikerült visszaelőznie. Ezzel Tepes legjobb Vk helyezését is elérte (12.). Kofler ugrott ezután egy átlagosat, 204,5 m-es ugrással már ő vezetett. Bardal következett és ami elsőre nem sikerült az most igen, selejtezőn produkált extra ugrását ismételte meg csupán pár méterrel elmaradva. 224,5 m-es távolságával 23 pontos előnyre tett szert, mellyel esélye nyílt akár egy dobogós helyezés elérésére is. Mindenesetre a legjobb nem minősített ugró számára felajánlott különdíját ő vághatta zsebre.

Malysz másodjára már összeszedte magát és jelentősen javított első körös ugrásán, 215,5 m-e ugyan kevés volt a vezetéshez, viszont Kofler előtt ért célba, így az összetett bronz sorsa az utolsó versenyen dől majd el. Az utódjának kinevezett Stoch is hatalmasat ugrott, 213,5 m-e pontszámban jobb volt csapattársánál, de négy ponttal még így is Bardal összpontszáma alatt maradt. Sem Romören (200 m), sem Evensen (205,5 m) nem tudott honfitársukhoz hasonló extra ugrással előrukkolni, így mindketten csak a lengyelek mögé kaptak besorolást. Ammannnak viszont 213,5 m-es ugrása által már esélye nyílt, hogy átvegye a vezetést, de mindehhez 3,5 pont hiányzott még, így mögötte ért célba. Koch viszont már nem bízott semmit sem a véletlenre, sikerült egy jó termiket kifognia és 222,5 m-es ugrásával vette át a vezetést Bardaltól. A hazaiak Kranjectől várták az újabb hatalmas ugrást, helyette viszont egy bukást szemlélhettek végig. Már az elrugaszkodás után megdobta egy hevesebb légáramlat, melynek köszönhetően ide-oda billegett a levegőben, minden rutinjára szüksége volt, hogy ne legyen belőle komolyabb baj, viszont az esést így sem kerülhette el, szerencsére nem sérült meg. A lepontozás törvényszerű volt, így dobogó helyett csak a középmezőnyben végzett.

Már csak az első kör dobogósai voltak hátra, közülük Hautamäki ugrott elsőként, aki hiába landolt a zsűritávolság vonalán még így is kevés volt, hogy Kochot beelőzze, csak mögötte ért célba. Ezzel nem csak az vált biztossá, hogy osztrák győzelem születik, hanem az is, hogy az engelbergi verseny után újból hármas osztrák sikernek örülhet Pointner (akkor Morgenstern, Kofler, Loitzl volt a sorrend). Schlierenzauer vágott neki nagyönbizalommal második körének, aki a verseny legnagyobb ugrásával (226 m) több mint 17 pontos fórral vette át a vezetést, melyet már nem engedett ki a kezéből. Morgenstern hiába ugrott hasonlóan nagyot (224 m), azzal csak szorossá tudta tenni „kollégája” sikerét.

Verseny statisztika - Planica 1.xls