VK csapatverseny éremtáblázat - nemzet szerint.doc

A 86. Lahti Ski Games-re, azaz Lahti sí játékokra került sor a hétvégén, melynek legalább akkora hagyománya van, mint a híres norvég Holmenkollen sí fesztiválnak. 1923-ban rendezték meg az első sí játékokat Lahtiban, mely kezdetben síugrásból (+ junior is), északi összetettből és sífutásból állt, majd később részét képezte még az (óriás) műlesíklás, szlalom és biatlon is. Az első síugró versenyt a finn Sulo Jääskeläinen nyerte meg 1923-ban, ’28-ig csak finnek végeztek a dobogón, majd az első nem finn győztes a norvég Kaj Rusten volt. Bár túlnyomórészt skandinávok szerepeltek a játékokon, azért időnként fel-feltűntek más európai nemzet ugrói is. 1962-ig csak skandinávok győztek, majd Otto Leodolter osztrák színekben először hódította el a serleget nem skandinávként. Az LSG (Lahti Ski Games) 3-szor maradt el a játékok 88 éves történetében (1930, ’40, ’42). A legtöbb győzelmet – talán nem véletlen – a finnek legnagyobb csillaga, Matti Nykänen szerezte, 8-szor aratott győzelmet a játékokon. 1923 óta eddig 110 egyéni és csapat versenyt rendeztek, ebből 60-at az LSG keretén belül. A Világkupa 1979-es bevezetése óta 50 egyéni versenyt bonyolítottak le itt. Lahtiban rendezték eddig a legtöbb világbajnokságot, számszerint 6-szor (1926, ’38, ’58, ’78, ’89, ’01) kapták meg a jogot rá, melyeken anno az LSG is részét képezte.

A finn csapatba meglepetésre egy fiatal, mindössze 16 éves ugró került Muotka helyére, ő nem más, mint Jarkko Määttä, aki egy hónapja nyerte élete első versenyét Liberecben az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon (EYOF), majd a Kontinentális Kupa kuopiói állomásán szerzett egy ezüstérmet. Pénteken pedig a kvalifikáción ért el figyelemre méltó eredményt (szintén 2. lett), melyre már a csapat trénere, Pekka Niemelä is felfigyelt és kezdőként számított rá a csapatban. A tinédzserkorú versenyző elmondhatta magáról, hogy sikerült még egy csapatban szerepelnie a példaképnek számító nagy legendával, Janne Ahonennel, aki éppen itt, Lahtiban fejezi be síugró karrierjét, most már feltehetően végleg. A lengyelek 4. Vk dobogójuknak örülhettek (eddig egy ezüstöt és 3 bronzérmet szereztek a Vk-ban, utóbbi két bronzot idén), akik közül a szintén búcsúzó Adam Malysz vitte a prímet olyannyira, hogy legnagyobb ugrásával (131,5 m) nyerte volna a versenyt, ha ez egyéni párharc!

A sánc történetét olvashatjátok most. 1923-ban bonyolították le az első síugró versenyt Lahtiban, melyet onnantól kezdve - pár kivétellel - minden évben megtartottak. Lahti már rögtön a második világbajnokságot megrendezhette, melyre 1926-ban került sor a Salpaussalkä sístadionban, ahol az akkori K40-es sáncon ugrottak, mely a mai lelátóval szembeni oldalon található. Akkor taroltak a norvégok, a dobogó mindhárom fokára ők állhattak föl, közülük pedig Jacob Tullin Thams nyakába akaszthatták az aranyat. Az 1938-as VB-re a sáncot és a sístadiont kibővítették, ahol már 100 ezer néző előtt nyert a norvég Ruud testvérek legfiatalabbika, Asbjörn. A sánc legközelebbi átépítése 1957-ben történt és egy évre rá 67 ezer néző látta a finn Juhani Kärkinen VB-diadalát 74 m-es sáncrekorddal. Egy új nézőcsúcs született az 1964-es sí játékokon, melyen 114.082 nézőt regisztráltak és két évvel később az első csapatversenyt is megtartották, melyen az egykori NDK nyert. A 70-es években átépítésre került sor, majd 1977-ben történt a sánc felavatása. Egy évvel később Lahti ismét VB-t rendezhetett, ahol a normálsáncon a keletnémet Mathias Buse nyert, a nagysáncon pedig meglepetésre a hazaiak legnagyobb örömére a finn Taipo Räisänen. Az új sáncrekord is megszületett a 2001-ben autóbalesetben elhunyt osztrák síugró, Alois Lipburger révén 112,5 méterrel.

A Világkupa bevezetésével Lahti kezdettől fogva minden évben egyik fix állomása a világ legjobb ugróinak „cirkuszában”. Az 1989-es VB idején a K114-es és K90-es sáncokra a tíz nap folyamán mintegy 450 ezer néző jött el. Az akkori K70-esen a keletnémetek legnagyobb csillaga, Jens Weißflog nyert a finnek egyik legjobbja, Ari-Pekka Nikkola ellen, a K90-esen pedig az 1982-es oslói Nykänen siker óta újabb aranyéremnek örülhettek a hazaiak Jari Puikkonennek köszönhetően, aki épp Weißflogot győzte le, majd ezután egy csapat győzelemmel tették teljessé kiváló VB szereplésüket a finnek, ami történetük során a legsikeresebb volt (2 arany, 1-1 ezüst és bronz). 1997-től az Északi turné egyik állandó helyszíne lett. Ezután 2001-ben hatodszorra is megrendezhette Lahti az északi sí-VB-t (ez máig rekord), melyen Adam Malysz és Martin Schmitt győzött egyéniben, míg csapatban az osztrákok és németek jeleskedtek. 2005-ben 80. alkalommal is sí játékokat ünnepelhetett Lahti nagysánca, mely a tegnapi volt 40. Vk rendezésük (ebből 27 egyéni, 13 csapat) is egyben.

Az első sorozatban leginkább a finnek tűntek ki, legjobbjuk, Hautamäki kezdett, aki 128 m-es ugrásával nem csak a kör legnagyobb ugrását érte el, hanem társai közt is messze a legjobbnak bizonyult. Meglepetésre így a finnek várhatták a legkedvezőbb pozícióból a második sorozatot, mivel sem az osztrákok (Schlierenzauer – 122,5 m), sem a németek (Schmitt – 119,5 m) első embere nem tudott kiemelkedőt nyújtani. A norvégok tudták a lépést tartani velük, Bardal 127 m-e csak 3 pontos lemaradást jelentett számukra. Az oslói VB-n bronzérmet szerző szlovének (Damjan – 117,5 m) 6., míg a lengyelek Byrt-nek (112,5 m) köszönhetően csak a 8. helyen tanyáztak.

A második sorozatban feljebb került a beülő fél méterrel, majd ezután hamar kiderült, hogy a finnek Hautamäki hatalmasnak mondható ugrásával ellőtték összes puskaporukat, hiszen az élete első komolyabb megmérettetésén a mindössze 16 éves Määttä csak 114,5 m-es ugrással tudott előrukkolni, így megkezdték mélyrepülésüket, egyelőre csak a dobogó 3. fokáig. Az osztrákok és norvégok így előrébb léphettek Koch (125 m) és Evensen (125,5 m) ugrásaival, utóbbiak még növelték is előnyüket legnagyobb riválisukkal szemben. Hamar kiderült, hogy a németeknél Neumayer lesz a leggyengébb láncszem, „méreten aluli” ugrásával (113 m) a dobogós helyezéstől 20 pontos hátrányban voltak már. A lengyelek pedig, ha lassan is, de megkezdték felzárkózásukat a mezőny első felébe, ehhez Zyla járult hozzá egy 118 m-es ugrással. A harmadik sorozatban egyre jobban kezdtek meglépni a fő esélyesek, az osztrákok és norvégok, míg néhány csapat a 3. helyért folytatott harccal volt kénytelen beérni. Az osztrákok Koflernek (124 m), de leginkább Jacobsennek (119 m) köszönhették, hogy a 10 pontos hátrányukból közel 9-et letudtak faragni. A finnek még tartották magukat a 3. helyen, Koivuranta 117,5 m-es ugrása elég volt még ehhez, viszont egyre jobban jöttek föl rájuk a bronz aspiránsok.

Közülük a lengyelek tűntek ki, kiknél Stoch 127 m-ével körének legjobbja volt, így már 10 ponton belül voltak a finnekkel szemben. A szlovénektől Prevc 123 m-es ugrása mindössze 2 tizeddel hozta be a lengyelek elé csapatát. A németek viszont Freitag (120,5 m) révén kerültek lépés hátrányba a finneket ostromló csapatokkal szemben. A cseheknek és japánoknak nem sok közük volt a versenyhez, jóformán elvegetáltak az első körben. Az utolsó sorozatra a zsűri vissza vitte a beülőt a 10-esbe, aztán helyre állt a világ rendje, az osztrákok élre kerültek Morgensternnek köszönhetően (126,5 m), míg a norvégok 7 tized pontra voltak már csak lemaradva tőlük (Hilde – 125,5 m), így teljesen nyílt volt még a verseny kimenetele. A finnektől már csak az utolsó előtti tétversenyén szereplő Ahonen ugrott, aki viszont csak 115 m-ig szállt, így csapata messze elkerült a dobogótól, már csak a 6. helyen tanyáztak. A lengyelek a végén felértek az érmes helyre, Malysz repítette oda őket 126,5 m-es ugrásával, aki hozta saját körét. Bár a legnagyobb ugrást saját körén belül Freund produkálta (129 m), mégis pontszámban közel 2,5 ponttal maradt el Malyszétól, így a németek jöttek be a 4. helyre, de 13 pontos lemaradásuk komolynak volt mondható velük szemben.

A finálé első sorozatában kiéleződött a párharc az osztrákok és norvégok között, egyre inkább izgalmassá vált a verseny, miután a norvégok tizedre pontosan beérték az osztrákokat (ritkaságszámba megy az ilyesmi, hiszen csapatversenyen 5 ugrás után alakult ki az átmeneti holtverseny) . Schlierenzauer és Bardal is azonos távolságra repült (123,5 m), viszont a norvég ugrása stílusra szebbnek találtatott a zsűrinél, így kezdődhetett minden „előlről”. Mögöttük hatalmas űr tátongott, hiszen több mint 40 ponttal volt lemaradva tőlük a többi csapat. A 3. helyért továbbra is nagy harc folyt. A németek Schmitt (123 m), míg a finnek Hautamäki (123,5 m) révén előzték be a lengyeleket, mivel Byrt csak 114 m-re volt képes. A második sorozatra a zsűri megemelte a nekifutóhosszt, 11-esből indultak ismét az ugrók.

Az osztrákokra hatott a legjótékonyabban ez a változtatás, Koch ennek köszönhetően elsőként érte el a zsűritávolságot, melyet még fél méterrel meg is „toldott” (130,5 m), Evensen viszont csak 125 m-en landolt, így közel 10 ponttal léptek meg az osztrákok riválisuktól. A bronzéremért is hatalmas csata folyt, négy nemzet is nagy eséllyel pályázott rá, mindössze csak 6 pont volt közöttük, viszont a még mindig 3. helyen álló németek már közel 60 pontos hátrányban voltak a norvégok mögött. A lengyelektől Zyla (119,5 m) tudott minimálisan lefaragni a németekkel szembeni hátrányukon, akiktől Neumayer csak 117 m-ig repült. A csehek és japánok továbbra is vívták kis magáncsatájukat a 7. helyért, előbbre lépésre nem sok esélyük volt, már 30 pontos hátrányban voltak az előttük álló nemzetekkel szemben. A harmadik sorozatban tovább növelték előnyüket az osztrákok, akik ezt leginkább Jacobsennek köszönhették, mivel csapatának csak egy 119 m-es ugrást tudott szállítani, mellyel már 23 pontra nőtt hátrányuk.

A lengyelek joggal remélték, hogy megszerezhetik a 3. helyet, hiszen már csak két legjobbjuk, Stoch és Malysz volt hátra, akik továbbra is hozták saját körüket, a legjobbnak bizonyultak. A finnek viszont „elszálltak”, Koivuranta csak 116 m-re volt képes, így dobogós helyről már nem álmodhattak tovább. Az 1. és 3. hely sorsa az utolsó körre maradt. A 7. helyen végül a japánok végeztek megelőzve a cseheket, Ito volt az egyedüli csapatukban, aki 120 m fölötti ugrásokkal (121,5 és 124 m) tudta megörvendeztetni edzőjüket, bár a helyezést illetően ez sovány vigasz lehetett számára. A finnektől Ahonen zárta a sort megismételve első körös ugrását (115 m), így stabilan a 6. helyen végeztek 20 ponttal a japánok előtt, viszont 40 ponttal a szlovének mögött. A legnagyobb csata a németek és lengyelek között volt a 3. helyért, s hiába ugrott Freund hatalmasat (128,5 m), mindez Malysszal szemben mit sem ért, aki a nap legnagyobb ugrásával, 131,5 m-rel segítette dobogóra csapatát. A norvégoknál Hilde adta fel a leckét 129 m-ével Morgensternnek, aki viszont a legnagyobb nyugalommal hozta a kötelezőt, 127,5 m-e azt jelentette, hogy az osztrákok zsinórban megnyerték idei 6. csapatversenyüket is, így továbbra is verhetetlennek bizonyultak. 

Verseny statisztika - Lahti, csapatverseny.xls

Egyéni verseny esetén ez a végeredmény születik: