Ha téli sportokra gondolunk, a legtöbbünk fejében megjelenik egy hóval vagy jéggel borított sík vagy meredek pálya, amin emberek a legkülönfélébb eszközök igénybevételével, erejükön túl teljesítve próbálnak minél rövidebb idő alatt előre jutni, lecsúszni. Van azonban egy sport, ahol sífelszerelésbe bugyolált versenyzők helyett kis sárga és piros kövek küzdelméért szoríthatunk, és a legrosszabb, ami egy sportolóval történhet, ha izomláza lesz a túlzott söprögetéstől, vagy ha bereked, amikor átkiabál a pálya másik végén lévő csapattársának. Ez a nem mindennapi játék a curling (ejtsd: körling), amelyet magyarul leggyakrabban csúszókorong néven szoktak emlegetni. Bizony, itt a kondíció helyett precizitás, a gyorsaság helyett taktikai érzék szükséges, a századmásodpercek helyett pedig milliméterek döntenek. Ez eddig úgy hangzik, mint valami stratégiai küzdelem, ugye? Nem véletlen, és ezért is mondják sokan, hogy a curling nem más, mint egy sakkjátszma a jégpályán. És néhány kulcsfontosságú lépés előtti hosszas tanácskozás alatt tényleg az lehet az ember érzése, hogy a mattot eredményező lépéssorozat kiagyalása zajlik éppen. Egyes elemeiben a curling hasonlítható a biliárdhoz is, hiszen minden a kövek érintkezésének szögén és az ütközés erősségén múlik. Mondhatjuk azt is, hogy olyan, mint a darts, hiszen a lényeg, hogy egy céltáblának a közepébe lőjünk, ami ez alkalommal a padlóra van felfestve. És persze távolról nézve ez az egész kiköpött teke, hiszen alapvetően mindkettő arról szól, hogy eljuttassuk eszközünket egy hosszúkás pálya másik végébe, és ott rendet tegyünk vele. Mondhatni, ennek a négy sportnak a keresztezéséből - melyeket bizonyos frontokon nem is tartanak sportnak – és egy kis jéggel megfűszerezve alakult ki a curling, ami bizony mára a téli olimpiák legkülönlegesebb, legkiütközőbb, ám mégis megkerülhetetlen elemévé vált. Ássuk magunkat mélyebbre a jég alatt.

Története

Skóciából származik az első írásos feljegyzés, amely kövek jégen való csúsztatásáról tesz említést. Ekkor, az 1500-as évek közepe táján valószínűleg pont az járhatott a fukarságukról elhíresült skótok fejében, hogy hogyan tudnák az imént fent említett négy sportágat egybegyúrni, ezzel is időt spórolva maguknak. A próbálkozásuk bevált, a curling kezdetleges formája remek unaloműző tevékenységnek bizonyult a szigetország befagyott vizein. Arra azonban még három évszázadot várni kellett, hogy ez az egyedi játék a világ más részein is népszerűvé váljon. Lassan egész Európában és a Távol-Keleten is elterjedt, igazi hírnévre viszont az észak-amerikai kontinensen tett szert először. Az első curling-egyesület 1830-ban alakult Detroit közelében, Kanadában pedig egyenesen nemzeti sportként tekintenek a játékra, és a mai napig országuk érte el a legtöbb sikert a nemzetközi megmérettetéseken. Habár a curling nem az a tipikus téli sport – nem kellenek hozzá vastag hóval borított területek és a hegyoldalak lankái sem, sőt egy pálya bárhol kialakítható – nem nagy meglepetésre ugyanazok a nemzetek alkotják a világ élmezőnyét, mint a többi téli esemény esetében. Az USA és Kanada mellett Európa északi országaival valamint Japánnal és Kínával is összefuthatunk egy-egy világeseményen. Érdekesség, hogy a jaték kitalálói, a skótok ugyanúgy külön csapatot indítanak, mint a legtöbb olyan sportágban, amit Nagy-Britanniából eredeztetnek (nyilván a legjobb példa erre a labdarúgás).

Felszerelés

Habár a csapatsportok leggyakoribb kelléke egy labda, valamint a célterület, ahova el kell azt juttatni, a curling esetében ez némiképp máshogy néz ki. Maga a pálya,egy 46 m hosszú és 5 m széles sáv, praktikusan mindkét végén egy céltáblával (amit „ház”-nak neveznek, és a továbbiakban én is így fogom), hogy ne kelljen minden forduló végén visszapakolni a kellékeket a másik oldalra (fenti ábra). A felszínét vékony jégréteg borítja, amit az alatta húzódó hűtőcsövek igyekeznek állandóan -5°C –os hőmérsékleten tartani. Egy curling-stadionban általában négy ilyen pálya kap helyet egymás mellett, így a semmiről lemaradni nem akaró szurkolóknak rendesen kapkodniuk kell a fejüket.

     kő

A curling-kő maga a játék tárgya, az az eszköz, amivel pontot lehet szerezni – akárcsak a fociban a labda. Pontosan előírt paraméterekkel rendelkezik, súlya 17 és 20 kg között mozoghat, és nem véletlenül nevezik kőnek, hiszen valóban kő (művésznevén gránit) alkotja, méghozzá nem is akármilyen, ugyanis a nemzetközi előírás szerint kizárólag a skót Ailsa Craig nevű szigeten bányászott gránitot érheti az a megtiszteltetés, hogy curling-kő válhasson belőle. Minden fordulóban („end”-ben) a csapatok 8-8 követ bocsájthatnak útjára, melyeket hagyományosan a sárga és piros fedéllel különböztetnek meg egymástól. Ezen a fedélen van a foggantyú, ami segítségével tudja a játékos irányítani a követ, mielőtt elengedné.

     seprű

Talán az egész játék legviccesebb elemének tartott eszköz az a bizonyos seprűre hasonlító valami, amivel a csapat két tagja általában azonnal megrohamoz minden elengedett követ, és őrült módjára súrolják előtte az utat. De nem, nem arról van szó, hogy a takarítónők munkáját szeretnék megkönnyíteni, ez a fajta söprögetés ugyanolyan fontos eleme a játéknak, mint a kő pontos elengedése. A jég ugyanis a súrlódástól kissé felolvad, ezzel pedig a mozgásban lévő kő lassulása csökkenthető, sőt a kanyarodás szöge is módosítható.

     cipők

Különleges talajhoz különleges lábbeli is dukál, méghozzá a játékosok felemás cipőben vannak a pályán. Az egyik a csúszó-cipő, vékony réteg teflonnal a talpán, a másik pedig érdesebb, a zökkenőmentes megállást biztosítva. Bizonyára beletelik egy kis időbe, amíg hozzászokik az ember.

A játék menete

Egy curling-meccs 10 endből áll, és mint arról már szó volt, minden endben 8-8 kő áll a csapatok rendelkezésére, amit felváltva egyesével kell a pályára küldeniük. Ez azt jelenti, hogy a négyfős csapat minden tagja 2 követ „dobhat el” minden fordulóban. Ezt pedig nem akármilyen sorrendben tehetik, hanem szépen egymás után:  Az első kettőt hivatalos nevén a „lead” bocsájthatja útjára, a második kettőt a „second”, majd a „third” és a nem, nem a „fourth”, hiszen a csapat negyedik tagját „skip”-nek szokás nevezni. Őt nevezhetjük csapatkapitánynak, általában ő a legtapasztaltabb is, így hát nem is véletlen, hogy mindig övé a kulcsfontosságú utolsó két kő. Tehát itt is mindenkinek meg van a saját "poszt"-ja, csakúgy, mint máshol a hátvéd vagy éppen a csatár.

Ennyi körítés után végre essen szó a játék céljáról is. A mérkőzést (talán nem nagy meglepetésre) az a csapat nyeri, aki a 10 end során a legtöbb pontot gyűjti. Minden endben legfeljebb egyik csapat szerezhet pontot, mégpedig az, akinek a köve a legközelebb van a ház közepéhez, és annyi pontot kap, ahány köve közelebb van, mint az ellenfél legközelebbi köve. Igen, leírva bonyolultabban hagzik, mint amilyen valójában. Ennek megfelelően mindenki arra törekszik, hogy az ellenfél egységeit megkerülve, arrébb lökve, a saját köveit helyezze jobb pozícióba a forduló végére. Több féle dobástípus is lehetséges. A legalapvetőbb az egyszerű csúsztatás, ami egyenesen a házba irányul. Minden professzionális játékos, akár álmából felébresztve is el tudja olyan tempóval lökni a követ, hogy az jó közelítéssel a ház közepén álljon meg. Egy másik lehetőség amit sáncnak neveznek, egy fontos taktikai elem. Ebben az esetben a kő valahol a ház előtt áll meg, rontva a mögötte lévő kövek megközelítésének esélyét. Végül beszélhetünk romboló ütésekről, ebben az esetben nagy erővel engedi el a követ a játékos, mégpedig azzal a határozott céllal, hogy megbolygassa (lehetőleg csapata számára kedvezően) a házban kialakult állást. A követ egyik esetben sem nyílegyenesen engedik el, hanem mindig egy kicsit megcsavarva valamelyik irányban, így azok néha - megspékelve egy kis irányító söprögetéssel - akár a leglehetetlenebb helyekre is képesek bekanyarodni, olykor elképesztően izgalmas és bonyolult állásokat kreálva a házban. Persze az sem mellékes, hogy melyik csapat küldheti útjára az utolsó követ az egyes endekben, hiszen ezzel ő kerül előnybe, lévén ő tud utoljára módosítani az álláson. Ennek kiküszöbölésére kitűnő megoldás, hogy amelyik csapat elveszíti az adott endet, a következőben ő lehet a befejező (avagy ahogy szaknyelven mondják "nála van a kalapács", amit az eredményjelzőn is egy kis kalapáccsal jelölnek). Van még néhány ilyen kifejezés, érdekes szabály, és említést érdemlő alapvető taktikai elem, de kezdetnek bőven elég lesz ennyi..

Erőviszonyok és bajnokságok

A curlingesek számára minden évben megrendezik az Európa- és világbajnokságot, valamint a szám a téli olimpia eseményei között is helyt kapott. Ez utóbbi nem tekinthet vissza hosszú múltra, hiszen az ötkarikás játékok programjában csak 1998 óta szerepel csúszókorong. Előtte sok évig csak bemutató versenyszámként szerepelt, illetve 2006-ban a NOB - a fene tudja milyen megfontolásból - utólag olimpiai számmá emelte az 1924-es ilyen prezentációs versenyt. Így az akkor győztes brit csapat  82 évvel a rendezvény után nevezhette magát olimpiai bajnoknak. Összességében a legsikeresebb csapatnak a kanadai mondható, hiszen a világbajnoki győzelmek számát tekintve mind a férfi, mind a női mezőnyben toronymagasan az élen állnak.

Egy curling bajnokságnak különleges lebonyolítási rendszere van, amely tudomásom szerint egyetlen másik sportban sem fordul elő. Legyen szó kontinens- vagy világversenyről, azokon 10-12 csapat vesz részt, ahol mindenki mindenkivel játszik egyszer, és végül a tabella első négy helyezettje jut be a következő körbe. Eddig ez még nem egy nagy szenzáció. Ilyenkor az lenne a megszokott, hogy az első a negyedikkel, a második pedig a harmadikkal játsszon a döntőért, viszont ehelyett egy egészen egyedi - és végiggondolva nem is elvetendő - megoldást láthatunk: A csoportelső a másodikkal mérkőzik meg, és értelemszerűen a harmadik helyezett a negyedikkel. Ez így nem hangzik valami igazságosnak, mi? Igen ám, de most jön a csavar. Az első kettő küzdelmét megnyerő csapat máris a döntőben találja magát, azonban a vesztesnek sem kell még csomagolnia, hiszen egy úgynevezett rájátszással – amit a másik két csapat mérkőzésének győztesével vív - még bejuthat a fináléba. Tehát aki a csoportban az első két hely valamelyikén végez, annak az a jutalma, hogy az elődöntő után vereség esetén kap egy második esélyt is. Így akár az is előfordulhat, hogy egy bajnokságban két csapat háromszor is összetalálkozik egymással. Ha ez így kicsit meredeken hangzik, akkor vessünk egy pillantást az alábbi ábrára.

 Egyáltalán nem mellékesen az Európa-bajnokság december 5-e és 12-e között zajlik a skóciai Aberdeen-ben, amelynek néhány mérkőzését bárki figyelemmel kisérheti az Eurosport műsorán, és amelynek eredményeiről itt is olvashat majd az, aki jó szokásához híven továbbra is a honlapra látogat.  

 Skócia, 1860. A nőknek már akkoriban is jól állt a kezében a seprű.