Ritkán látható káoszverseny kerekedett a Síugró Világkupa klingenthali nyitóversenyéből, ahol erősen változó körülmények között, egy sorozatot követően, az élete mindössze második versenyén szereplő lengyel Krzysztof Biegun szerezte meg a győzelmet Andreas Wellingert és Jurij Tepest megelőzve. Eközben a sztárok szinte kivétel nélkül szenvedtek, Anders Bardal és a címvédő Gregor Schliernzauer pedig tüntetőleg le sem ugrottak az első, végül is egyetlen értékelt sorozatban. Emlékezetes egy nap volt, még ha nem is azért, amiért szerettük volna.
Ha tegnap a csapatversenyre azt mondtuk, hogy nehéz körülmények között ment le, és a mindössze egy értékelt sorozattal kicsit a szerencse is belejátszott az eredmények alakulásába, akkor ez a mai egyéni versenyre, a tulajdonképpeni „igazi” szezonnyitóra hatványozottan igaz. Kezdődött ott a történet, hogy az erős és erősen kavargó szél miatt már a próbasorozatot sem sikerült megrendezni, és a verseny sem kezdődhetett el az eredetileg meghirdetett 13:30-as időpontban. És mi tagadás, sokáig úgy tűnt, hogy hiába látogatott ki, és teremtett remek hangulatot a mai napon mintegy 7900 szurkoló, itt bizony nem lesz verseny, ugyanis hiába halasztgatták a kezdést és tartottak újabb és újabb „zsűri meetingeket”, a körülmények alig mutattak javulást, sőt a szél mellé még némi hóesés is érkezett. Ennek ellenére a zsűri kitartott, és amint úgy ítélték meg, hogy meg lehet kockáztatni a sorozat elkezdését, belevágtak. Valószínűleg azért is, (és ez a későbbi döntéseik szempontjából koránt sem mindegy) mert egyrészt nem akarták, hogy a klingenthaliak erőfeszítései (és az ebbe ölt pénz) a sánc versenyre alkalmassá tételére hiábavalóvá váljanak, másrészt meg első verseny lévén fontos szempont volt, hogy így vagy úgy, de kezdjük el az évadot, legyen egy győztesünk és egyben sárga trikósunk.
Így tehát néhány perccel negyed négy után mégiscsak elkezdődött az év első VK versenye, az első K-pont feletti ugrást pedig a karrierjét idén másodszor is újrakezdő Janne Ahonen (126,5 m 16.) mutatta be, aki ennek köszönhetően ponttal indította a szezonját. Az élen viszont nem sokáig állt, ugyanis mindjárt ötödikként érkezett Krzysztof Biegun (1.), akinek kétség kívül volt már egy-egy szép ugrása a hétvégén, de arra, hogy egy jó szelet meglovagolva végül 142,5 métert repül a versenyen, még talán maga sem számított, arra meg pláne nem, hogy odáig jut vele, ameddig. Persze ez utóbbit még mi sem tudtuk, egyelőre csak annyit konstatálhattunk, hogy utcahosszal vette át a fiatal lengyel a vezetést. Azt pedig, hogy a körülmények a versenynek ebben a szakaszában mennyire kedvezőek voltak, jól mutatja, hogy ezek után Ingvaldsen (131 m 13.), Happonen (132 m 20.), majd a lengyelek jó szereplését folytatva Jan Ziobro (134,5 m 9.) is szépet ugrott, amivel pillanatnyilag a második helyen állt, ám Marinus Kraus (131,5 m 8.) ezt rögvest elorozta tőle, kisebb szembeszélben végrehajtott, így a távolság ellenére ponterősebb ugrásával, majd Jakub Janda (12.) vitorlázott el rekordnagyságú szembeszélben egészen 137 méterig, amivel azonban csak a negyedik helyre tudott bejönni.
A következő jó ugrásra egészen Gregor Deschwandenig (10.) kellett várnunk, aki 133 méterig vitorlázva a 4. helyre jött be. Rajta kívül ezidőtájt még Manuel Fettnernek (135,5 m 11.) jött össze a 130 fölötti ugrás, amivel ők ketten üdítő kivételt jelentettek, ugyanis ahogy egyre nehezebbé váltak a körülmények mind a szelet mind a havazást illetően, úgy egyre inkább elmaradoztak a nagy ugrások. Pedig olyanok próbálkoztak többek között ebben a periódusban, mint Andreas Wank (121 m 31.), Daiki Ito (116 m 40.) vagy Thomas Morgenstern (126 m 15.), de mindhiába, a vezetés kérdésébe esélyük sem volt ezúttal beleszólni. Ezzel az első harminc versenyzőn egyébként túl is voltunk, az eredményjelzőn pedig a nem éppen a papírformát tükröző Biegun, Kraus, Ziobro, Deschwanden, Fettner sorrend állt.
Na de a legjobbak még csak most következtek, gondolhattuk ekkor, és valóban a körülmények átmeneti jobbra fordulását kihasználva előbb Taku Takeuchi (132,5 m 4.), majd Andreas Wellinger (132 m 2.) is össze tudott rakni egy-egy erős ugrást, amivel egymásnak adták át a második helyet, mert hogy Biegun etalonnak számító pontszámát ők is csak megközelíteni tudták. A lengyelek jó hangulatának fenntartásáról ezek után Maciej Kot (6.) gondoskodott, aki a maga 132 méterével a 4. helyre jött be. Ezzel szemben Andreas Koflernek (45.) már jókora hátszele volt, ami miatt csak 116 méterig jutott, és ami nagyobb baj, az érkezésnél elvesztette az egyensúlyát, ráadásul a bukást követően meglehetősen szerencsétlenül csúszott neki a reklámtáblának az érkező zónában, ami miatt végül is hordágyon kellett levinni (szerencsére közben azért a feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy eszméleténél van, és végül is úgy tűnik, hogy nincsenek komolyabb sérülései).
Koflert követően az ezen a sáncon a februári versenyt megnyerő Jaka Hvala (99,5 m 47.) következett, ám ő is esélytelenül küzdött az elemekkel, nem így Piotr Zyla (5.), aki a beforduló szembeszelet kihasználva 136 métert repült, amivel bejött a 4. helyre. Ez egyébként még Simon Ammann (133 m 7.) ugrásánál is kitartott, aki ha meg tudta volna csinálni a telemarkot, akkor akár jóval előrébb is végezhetett volna, valamit Jurij Tepes (3.) is még viszonylag stabil körülmények között jöhetett le, amit kihasználva 134,5 métert repült, megszerezve ezzel Biegun és Wellinger mögött a harmadik helyet, amivel a lényeget tekintve ki is alakult a mai végeredmény.
Pedig a tíz minősített versenyző, azaz papíron a mezőny legjobbjai még csak most készülődtek az ugráshoz, azonban az ismét rosszabbra forduló szél, valamint az újfent megerősödő havazás egyikük számára sem tette lehetővé, hogy a dobogós helyekért küzdjön. Hiába jött le ugyanis sorrendben Wolfgang Loitzl (120 m 18.), Tom Hilde (121,5 m 33.), Jan Matura (122,5 m 32.), Michael Neumayer (118,5 m 30.), Peter Prevc (123 m 21.), Robert Kranjec (118 m 23.), Severin Freund (121,5 m 28.) és Kamil Stoch (117 m 37.) is – kiváló versenyzők egytől egyig – a természet erőivel egyikük sem szállhatott szembe eredményesen, sőt, tulajdonképpen utólag még örülhetett, aki legalább néhány pontot összekapart közülük.
Egészen idáig egyébként, ha nem is megszakításoktól mentesen, de vészesen hosszú szünet nélkül ment a sorozat, Stochot követően viszont, miután a helyzet egyre csak romlott, a hátralévő két versenyzőt, Anders Bardalt, valamint Gregor Schlierenzauert már nem tudták leküldeni – a „leengedni” kifejezés itt nem lenne teljesen helytálló – így elkezdődtek megint a várakozás hosszú percei, amelyeket előbb a sáncon, majd idővel inkább fent a melegedőben próbált a két ugró átvészelni. A zsűri pedig, ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább kezdett kutyaszorítóba kerülni, hiszen elméletben még mindig meglett volna a lehetőségük arra, hogy töröljék a sorozatot, ami különben talán még mindig a kisebbik rossz lett volna, azonban az elején említett okok miatt ezt csak a legvégső esetben szerették volna megtenni. Másfelől viszont tudták jól, ha leengedik Bardalékat és mondjuk ők is betliznek, nem is beszélve arról, ha ne adj isten, valamelyikük bukásba keveredik, akkor megint csak őket szidja majd mindenki.
Arra a csavarra viszont, ami ezután történt, alighanem senki sem számított – és itt rögtön közbe kell vetnem, hogy bár igyekszünk a lehető legpontosabban rekonstruálni a történteket, minden részletet csak akkor tudhatunk meg, ha minden főszereplő elmondta már a maga álláspontját. Történt ugyanis, hogy az osztrákok szövetségi kapitánya, Alexander Pointner, alighanem megelégelve a zsűri teszetoszaságát (már az ő szempontjából persze) telefonon kapcsolatba lépett a toronyban várakozó versenyzőjével és arra kérte, fontolja meg, hogy leugrik-e. Pointner egy későbbi interjúban ugyan már azt mondta, hogy ő javaslatot nem tett, csak azt mondta, hogy bármilyen döntést is hoz Schlieri, ő támogatni fogja, de lényeg a lényeg, hogy ezt követően Schlierenzauer, és ami talán érdekesebb, Bardal is úgy döntöttek, hogy ilyen körülmények között nem állnak rajthoz, és a saját szakállukra lelifteztek a toronyból.
Ezek után persze a versenyirányításnak már nem nagyon volt választása, az első sorozatot érvényesnek nyilvánították, így az már biztos volt, hogy lesz győztesünk. Utóbb ugyan az osztrákok beadtak egy fellebbezést, ám a FIS elsősorban Miran Tepes véleményére alapozva, aki szerint a szél lehetővé tette volna az ugrást, visszautasították a beadványukat, ami persze előre borítékolható is volt. Így tehát tulajdonképpen két opció maradt, vagy kihirdetik Biegunt győztesnek, vagy amit végül is megpróbáltak, kiírják a második sorozatot, ezzel legalább megadva az esélyt egy a papírformát valamelyest jobban közelítő végeredmény kialakulására.
A szél azonban csak nem akart lecsillapodni, így ennek a kezdése is csúszott az eredetileg meghirdetett 17:05-ös időponthoz képest, közben pedig – csak, hogy az érdekes események láncolata is folytatódjon – Alex Pointner fogta a hátizsákját és az edzői pulpitusról átvonult a zsűritoronyba meggyőzni a döntéshozókat az igazáról. Hogy volt-e ennek szerepe abban, hogy majd’ négy órás küzdelem után (már az eredeti kezdési időponthoz viszonyítva) kapitulált a zsűri, és törölte a második sorozatot, azt már nem biztos, hogy valaha is megtudjuk, de Krzysztof Biegun szempontjából ennek végső soron nincs is sok jelentősége, aki így 19 évesen, pályafutása mindössze második(!) VK versenyén győzelmet ünnepelhetett és egyben magára ölthette a sárga trikót is. Mellesleg amúgy sem volt túl magas az átlagéletkor a dobogón, hiszen Wellinger 18, Jurij Tepes pedig 24 éves… Egyébként függetlenül attól, hogy persze jó adag szerencse is kellett hozzá, és Biegunon is látszott, hogy maga is alig hiszi még el, nem teljesen előzmény nélküli ez az eredmény, hiszen a nyáron Hakubában már nyert Grand Prix versenyt a fiatal lengyel, és ezen a hétvégén is általánosságban meggyőzően teljesített, na meg akárhogy is, azért ezt a győztes ugrást is össze kellett valahogy rakni. Mint ahogy különben a lengyel csapat jó szereplését (négy ugrójuk végzett a legjobb 10 között) sem lehet csak a körülmények számlájára írni, nem véletlen, hogy Lukasz Kruczek talán egyedüliként a kollégái közül elégedetten nyilatkozott a verseny után, hiszen nekik tényleg jól kezdődött a szezon, bár Stoch nullázása miatt azért még talán a lengyel szurkolóknak is lehet némi hiányérzetük.
(fis-ski.com)
Az mindenesetre szinte biztosra vehető, hogy lesz még bőven visszhangja ennek a mai „citromdíjas nyitánynak”, ami után elég furcsa állással megyünk Kuusamoba, ahol a jövő hétvégén két egyéni versenyt rendeznek. Azt meg ezek után csak halkan jegyezzük meg, hogy az a sánc is tud néha érdekes szélviszonyokat produkálni, bár azért bízzunk benne, hogy a mai versenynél már csak jobb jöhet.
A felhasznált képek forrásai: fis-ski.com, sport.orf.at
A ti véleményeitek